Elhagytam a gyógyszeremet a hajhullás miatt, majd mikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez lesz a megoldás, és híztam is mindjárt 3 kilót, inkább újra kezdtem. Közben úgy néz ki, hogy a vitaminoktól újra nőni kezdett a hajam. Ez jó.
Többször megbeszéltük férjjel, hogy igazából lehet, hogy ez egy nagy harc, bele is halunk néha, de ha jól megnézzük az ismerőseinket, legnagyobb részük élete baromira nem kellene. Mert nekünk jó. Jól élünk, hiszen imádjuk egymást, elérjük az apróbb, nagyobb céljainkat, fejlődünk, nincsenek kenyérgondjaink, vannak viszont barátaink, szuper a hobbink, szóval inkább mások akarják a mi életünket élni. Még akkor is, ha nincs benne baba. Már annyira elmentünk ebbe az irányba, hogy teljesen elengedtük a gyerekkérdést, mindössze annyit tettünk, hogy bejelentkeztünk egy alapítványhoz.
Aztán jött egy gondolat. Hogy azért mégis meg kéne nézetni egy dolgot, hogy van-e olyan baktérium a szervezetemben, ami hegesedést, korai vetélést okoz. Úgyis aktuális volt egy rákszűrés, úgyhogy bejelentkeztem a dokihoz, és a kapott időpontban meg is jelentem.
Most minden oké volt, a doki felkészült, elég időt szánt rám, átbeszéltünk mindent. A nagy baj az volt, hogy ultrahanggal is ellenőrzött minden apróságot, és mivel épp középidőben voltam, ott figyelt egy szép petesejt, kábé két napra a tüszőrepedéstől. Minden más tankönyvi, tehát minden alkalmas lett volna arra, hogy azt mondjuk, sikerült. A doki olyan lelkes volt, hogy mindjárt ki is nyomtatta nekem a képet, a kezembe adta, hogy ez itt a babánk egyik fele, tessék hazamenni, és tenni érte. És meglátom, jó lesz.
Na ezt nem kellett volna. Kézzel fogható, szemmel látható kapaszkodót adni a kezembe. Mert ettől én még azt mondtam, hogy nekem marha jó, és el is hittem. De ma reggel, amikor azt láttam, hogy megjött, azért mégis előtört belőlem a mérhetetlen csalódottság és szomorúság, ami már nagyon régen nem.
Nem akartam ezt. Olyan jól megvoltam a világomban, már annyira jól felépítettük magunknak, hogy jó legyen. Mindketten. Erre egy lelkes doki, akit egyébként imádok, és jót akart, azt érte el, hogy megint mindketten padlóra kerültünk.
Közben furdal a lelkiismeret, mert férj egész nap úton, én meg reggel azonnal elmondtam, hogy megint semmi, így ő ezzel a tudattal megy neki a napnak (persze, én is, de nem vezetek, nem tárgyalok). Várhattam volna estig. De hogyan?
Sehogy sem jó. Nem akarok dolgozni, inkább visszamennék aludni,
álmomban úgyis a nagyjából hároméves lányommal pizzáztam valahol. Most azt
akarom álmodni tovább.
De közben nem tehetem meg, hogy befelé forduljak. Már csak azért
sem, mert ha férj végigcsinálja a napot, akkor nekem is muszáj.
Erős leszek. Mert jó életünk van.
