Te jó ég, annyira más irányban gondolkodtam az elmúlt két évben, hogy el is felejtettem, hogy blogoltam. Pedig nagyon is hasznos ez, mert hamarabb írok, mint beszélek.
Két év. Közben 4 inszem, egy hosszabbítás és egy megújítás a TEGYESZ-nél, mert lejárt a határozatunk, újra 72 kiló vagyok, hanyag, lusta, trehány és puding. De közben visszaültem az iskolapadba, azt tanulom, amit szeretek, jól halad a családi vállalkozásunk, és még mindig csak 3 fős a család, ebből egy fő a kutyánk, tehát nem haladtunk jól ezzel a babaprojekttel.
Nem voltam mostanában a Mens Mentisnél, tavaly nézettem utoljára terheléses inzulint, de lassan kéne. Amit viszont néztek, az a TSH, ami szépen csendben felkúszott 2,1-ről 2,85-re. Na ennél a pontnál mondtuk, hogy nincs lombik, míg el nem érem az egyet, vagy az alá nem megy. Így most megy a napi adag Euthyrox, és a 2*850 mg Merckformin-t éppen ma állítottam át 3*850-re, ahogy az amúgy is elő volt írva.
A mozgás rész nagyon gáz, és szégyellem is magam rendesen, de sokszor nincs erőm, időm (tudom, hogy csak fél óra, de sokszor se éjjelünk, se nappalunk munka, suli és a vállalkozásunk mellet). Ha fejben el tudom érni, hogy akarjak mozogni, az nagyon szuper lesz. Ha bárki tud könyvet, bármit javasolni, jöhet :)
Szóval elfelejtettem. Még a jelszavamra is alig emlékeztem, a saját blogom egy IR témájú keresésnél jött szembe. Baj ez? Szerintem nem. Mindig lehet folytatni :)
2016. augusztus 2., kedd
2014. február 3., hétfő
Frissült a sorszám
Tavaly augusztusban jelentkeztünk be a Gólyahír Egyesülethez, hogy várólistára kerülhessünk az örökbefogadóknál. Akkor azt mondták, hogy 3-4, inkább 4 év a várakozási idő, és megkaptuk a sorszámunkat is, ami akkor volt a 394-es.
A héten egyszer valamiért beugrott, hogy meg kéne nézni. Nem tudom, honnan jött pont most az ötlet, de beléptem a saját oldalunkra, és láttam, hogy 354 az új sorszám :) :) :)
Ez nagyon nagy szó, ráadásul hatalmas meglepetés is, mert elég ritkán frissítik az oldalt annak ellenére, hogy közben persze halad a sor, úgyhogy ez bearanyozta a hetünket.
Ha így haladunk, akkor tényleg meglesz a 4 év, viszont legalább látszik, hogy megy a dolog, és ha máshogy nem egyszer a gólya hoz nekünk egy babát :)
2014. február 2., vasárnap
Lélekben már készülünk
Megvan ugye az időpontunk az első konzultációra (február 19.). Titokban mindketten reménykedtünk abban, hogy a tökéletes inzulin eredmények és a meglévő időpont tudatában lesz valami átütő változás, és mégsem kell elmennünk a Kaáli-ba, de sajnos nem így lett. A dolog érdekessége, hogy a középidő utáni egy hét sokkal eseménydúsabb volt az eddigieknél, értem ezt a mellfeszülésre, hasszurkákra, görcsökre, de szokás szerint ez a hónap vége előtt pár nappal alább hagyott, és innen már tudtam, hogy hiába történt valami, ez is egy lesz a szokásos hónapok közül.
Viszont most könnyű lesz megjegyezni az első napot, ugyanis elsejére esett :)
Szóval lélekben már készülünk. Persze nem történik majd semmi extra, de össze kell gyűjteni az összes leletet, amit eddig kaptunk, össze kell szedni a gondolataimat, visszaemlékezni mindenre, ami történt az elmúlt két évben, és összeírni a kérdéseimet. Erre pontosan két és fél hetünk van, úgyhogy bele kell húznunk, mert a konzultáció másnapján elutazunk, és még ahhoz is össze kell szednünk magunkat.
Kacérkodom újra a paleo étrenddel, mert a karácsonyi zabálás után ez a 64 kiló elég megrázó. Pár napja odafigyelek, nem eszem kenyeret, viszont nagyjából ötször annyi zöldség fogy, mint eddig, és másfél kilótól sikerült eddig megszabadulnom.
Két feladat van ezzel kapcsolatban:
1. megtartani a normális étrendet
2. végre megmozdulni, de úgy rendesen
A második a nehezebb. Ha nem lennék ilyen iszonyú lusta dög, akkor nem csak úgy néha jutna eszembe (akkor viszont elhatározom, hogy én leszek a fitness királynő). Ki kellene találnom valami rendszert, és rákényszeríteni magam, hogy mozogjak. Már attól boldogabb lennék, ha napi 10 perc menne. És igazán rajtam múlik, hiszen minden adott. Kardió gép, matrac, súlyzók, videók, minden van. Csak kitartás nincs, úgyhogy erre még edzenem kell.
Viszont most könnyű lesz megjegyezni az első napot, ugyanis elsejére esett :)
Szóval lélekben már készülünk. Persze nem történik majd semmi extra, de össze kell gyűjteni az összes leletet, amit eddig kaptunk, össze kell szedni a gondolataimat, visszaemlékezni mindenre, ami történt az elmúlt két évben, és összeírni a kérdéseimet. Erre pontosan két és fél hetünk van, úgyhogy bele kell húznunk, mert a konzultáció másnapján elutazunk, és még ahhoz is össze kell szednünk magunkat.
Kacérkodom újra a paleo étrenddel, mert a karácsonyi zabálás után ez a 64 kiló elég megrázó. Pár napja odafigyelek, nem eszem kenyeret, viszont nagyjából ötször annyi zöldség fogy, mint eddig, és másfél kilótól sikerült eddig megszabadulnom.
Két feladat van ezzel kapcsolatban:
1. megtartani a normális étrendet
2. végre megmozdulni, de úgy rendesen
A második a nehezebb. Ha nem lennék ilyen iszonyú lusta dög, akkor nem csak úgy néha jutna eszembe (akkor viszont elhatározom, hogy én leszek a fitness királynő). Ki kellene találnom valami rendszert, és rákényszeríteni magam, hogy mozogjak. Már attól boldogabb lennék, ha napi 10 perc menne. És igazán rajtam múlik, hiszen minden adott. Kardió gép, matrac, súlyzók, videók, minden van. Csak kitartás nincs, úgyhogy erre még edzenem kell.
2014. január 15., szerda
Az első lépés
Azt mondják, hogy az ilyen első lépéseket úgy kell megtenni, mint amikor leszeded a ragtapaszt. Nem pöcsölni, letépni, túl leszel rajta.
Na én valahogy így voltam ezzel a lombik dologgal is. Az első lépés a bejelentkezés volt, úgyhogy nem tépelődtem sokáig. Ha már egyszer megbeszéltük, hogy megyünk, reggel első doglom volt telefonálni a budapesti Kaáli Intézetbe időpontot szerezni az első konzultációra.
Központi telefonszámot hívtam, az első két hívásnál foglalt volt, úgyhogy már forogtak a szemeim, hogy ha ez így lesz, sosem jutunk be. Ehhez képest a harmadikra felvették, egy szuperkedves recepcióssal beszélgettem, aki felajánlotta, hogy először körülnéz a következő napokban, hátha van lemondott időpont. Ilyet végül nem talált, de még így is teljesen elfogadható időn belül, február 19-re kaptunk helyet.
Semmi fakszni, visszük az eddigi leleteinket, tb kártyát, igazolványokat, és persze a konzultáció díját, ami mivel ez nem állami intézmény, 15ezer Ft. Félreértés ne essék, a procedúra ára érdekel bennünket a legkevésbé, viszont azt azért érdemes megnézni, hogy ez nem egy eget verő összeg, és ezért nem kell hónapokat várni, és ami nem mellékes, nem kell az általam eléggé gyűlölt János kórházba menni, ami szerintem egy lepukkant lepratelep, lehet akármilyen nagy szaktekintély ott mindenki. Sajnos az utóbbi években rá kellett jönnünk, hogy ha emberhez méltó ellátást akarunk, és mindezt időben, akkor zsebbe kell nyúlni. És igen, inkább fizetünk, csak haladjunk.
Nagy levegő, megtettük az első lépést. :)
Gondolkodtam, hogy mi legyen a családjainkkal, aztán arra jutottam, hogy ezt most nem fogjuk elmesélni. Egyrészt mert nekünk is épp elég lesz majd megbirkózni vele, másrészt nem akarom kitenni magam annak, hogy akár naponta jöjjenek a hogy vagytok kérdések, és hogy be kelljen számolnom minden egyes történésről, mert a szülők kíváncsiak. Persze nem rosszindulatúan, csak úgy, aggódóan, izgulnak miattunk. De ez sokszor túl sok. Így marad a hallgatás, és majd ha lesz értelme, eredménye, akkor mesélünk.
Még ízlelgetem: február 19, fél kettőre menni... Juhúúú, megyünk!!! :) :) :
Na én valahogy így voltam ezzel a lombik dologgal is. Az első lépés a bejelentkezés volt, úgyhogy nem tépelődtem sokáig. Ha már egyszer megbeszéltük, hogy megyünk, reggel első doglom volt telefonálni a budapesti Kaáli Intézetbe időpontot szerezni az első konzultációra.
Központi telefonszámot hívtam, az első két hívásnál foglalt volt, úgyhogy már forogtak a szemeim, hogy ha ez így lesz, sosem jutunk be. Ehhez képest a harmadikra felvették, egy szuperkedves recepcióssal beszélgettem, aki felajánlotta, hogy először körülnéz a következő napokban, hátha van lemondott időpont. Ilyet végül nem talált, de még így is teljesen elfogadható időn belül, február 19-re kaptunk helyet.
Semmi fakszni, visszük az eddigi leleteinket, tb kártyát, igazolványokat, és persze a konzultáció díját, ami mivel ez nem állami intézmény, 15ezer Ft. Félreértés ne essék, a procedúra ára érdekel bennünket a legkevésbé, viszont azt azért érdemes megnézni, hogy ez nem egy eget verő összeg, és ezért nem kell hónapokat várni, és ami nem mellékes, nem kell az általam eléggé gyűlölt János kórházba menni, ami szerintem egy lepukkant lepratelep, lehet akármilyen nagy szaktekintély ott mindenki. Sajnos az utóbbi években rá kellett jönnünk, hogy ha emberhez méltó ellátást akarunk, és mindezt időben, akkor zsebbe kell nyúlni. És igen, inkább fizetünk, csak haladjunk.
Nagy levegő, megtettük az első lépést. :)
Gondolkodtam, hogy mi legyen a családjainkkal, aztán arra jutottam, hogy ezt most nem fogjuk elmesélni. Egyrészt mert nekünk is épp elég lesz majd megbirkózni vele, másrészt nem akarom kitenni magam annak, hogy akár naponta jöjjenek a hogy vagytok kérdések, és hogy be kelljen számolnom minden egyes történésről, mert a szülők kíváncsiak. Persze nem rosszindulatúan, csak úgy, aggódóan, izgulnak miattunk. De ez sokszor túl sok. Így marad a hallgatás, és majd ha lesz értelme, eredménye, akkor mesélünk.
Még ízlelgetem: február 19, fél kettőre menni... Juhúúú, megyünk!!! :) :) :
2014. január 14., kedd
Akkor most újra
Augusztus nagyon régen volt. Akkor valahogy elengedtem mindent. Abbahagytam a metformint, mert iszonyúan hullott a hajam (a megoldás valóban a met elhagyása volt, viszont szerintem sokat segített mellette a cink+biotin+kovaföld tabletta és az Alpecin koffeines sampon), elegem volt a diétából, melegem volt mozogni, szépen elmaradt minden.
Nincs rá szebb szó, trehány voltam. A reményt persze nem adtuk fel, fel valahogy mégis csalódás volt minden hónap. Még ha tudtam is valahol hátul, az agyam legbelső zugában, hogy nem fog menni. És akkor még jobban elengedtem magam. Megérkezett egy meghívó a Gólyahírtől az első olyan összejövetelre, ahová már mi is elmehettünk, és ott láttuk, hogy a kezdeti 394-es helyett 385-ös a sorszámunk. Ez volt az egyetlen, amin látszott, hogy megmozdult. De tényleg az egyetlen. Ez reményt is adott, és elkönyveltem, hogy mi TÉNYLEG örökbefogadó szülők leszünk. Azt hiszem, innen indult az egész elengedés dolog.
Egyet még kipróbáltam. Sokat adok Szengi Gábor szavára, főleg a D viatminnal kapcsolatos kutatásai miatt, és mivel a közelben tartott egyszer egy előadást, elmentem meghallgatni (azóta a család D3 és K2 vitamint szed), tetszett, amit mesélt, hiteles volt, erőt adott. Persze az előadást nem kerestem, akkor már pár napja foglalkoztatott a paleo étrend gondolata, úgyhogy ezzel szerintem bevonzottam.
Jött tehát a bogár, nekem paleo kell. Belevágtam. Élveztem. Változatosan kajáltam, jobban éreztem magam, fogytam 3 kilót, szuper volt. A paleo egyetlen nem túl jó mellékhatása a székrekedés, de ezt meg lehet előzni sokkal kevesebb olajos mag fogyasztásával, csak én voltam béna. Egy hónapig csináltam, majd a férj megálljt parancsolt, szerintem félt ettől. Azt gondolta, hogy bajom lesz belőle, de lehet, hogy túl lelkes voltam, és attól tartott, hogy belehülyülök. Hallgattam rá, de a nagy mennyiségű D3 vitamint nem voltam hajlandó abbahagyni, és szerintem jól tettem.
Elmúlt az ősz, az ünnepek alatt 3 kilót zabáltam magamra, most nehéz vagyok és testes, ráadásul utálom a tükörképemet. Már megint azon gondolkodom, hogy kéne ez a paleo, de okosabban, mint a múltkor, viszont arra is kíváncsi voltam, mit mutatna egy terheléses vérteszt, ezért múlt csütörtökre bejelentkeztem egy laborba (Budaörs Egészségpont, szuper hely - ha már fizetek a vérvételért és a vizsgálatért, legalább legyen jó, és ez tényleg nagyon tetszett), most is undorító volt a lötyi, de én egy hős vagyok.
Nagyon izgultam az eredmény miatt, ráadásul csak másnapra ígérték, de a Centrumlab rendszerében már benne voltam, így az automata leletküldő már késő este kiküldte. És az eredmény: 0 percnél az inzulin 4,4, 60 percnél 18, 120 percnél 17. Nem tértem magamhoz. Azt hittem, elcserélték, vagy rosszul mérték, vagy más mértékegység, ezért miközben hangosan beszéltem egyedül, keresgéltem a tavalyi leletet, hogy össze tudjam nézni.
Nem tévedtek. A TSH ugyan most 2.72 a tavalyi 2,1-hez képest, de van remény. Az eredményt elküldtem távkonzultációra a MensMentisbe, és ma reggel jött az ítélet:
NINCS TÖBB METFORMIN, ÉS IRÁNY A LOMBIKPROGRAM!
Persze a Pajzs-Komplexet újra szednem kell, hogy a TSH 2 alá menjen, de utamra vagyok engedve, meggyógyultam, csak figyelni kell a kajára és a mozgásra (idén már legalább minden másnap megmozdultam, vagy elliptikus tréneren, vagy Péntek Enikőre), és kész.
Ez egy olyan csoda most, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem nagyon szoktak így kiugrani az IR-ből, ez elképesztő. Ráadásul minden nélkül. :)
Ez most új lehetőséget nyitott, ezért ma este már arról beszélgettünk, hogy hogyan tovább. Ha a Pajzs-Komplex hatni kezd, nincs IR, akkor elvileg jöhet a spontán baba is hamarosan, de nem várunk erre tovább.
Megszületett a döntés, holnap időpontot kérek egy meddőségi centrumba. Férj rám bízta a döntést, hogy válasszam ki a helyet. Az igazság az, hogy már nézelődtem korábban, de a rettenetes inzulin eredmények miatt persze szóba sem jöhetett, és amúgy is tartottunk a hormonkezelésektől, meg a kudarctól. De most megyünk, ez tuti.
Órák óta bújom a netet, és minél tovább kutatok, annál inkább erősödik bennem az elhatározás, hogy ebből Kaáli lesz. Egyrészt a BMC futószalag, gyűlölöm az ottani nőgyógyászokat, másrészt nem biztos, hogy végig akarom csinálni a kötelező 5 inszeminációt, a Kaáliban pedig van lehetőség ugrani ezt, már a netes infók alapján, így ez szimpatikusabb. Nem lesz könnyű, sem lelkileg, sem testileg, sem anyagilag (bár ez érdekel a legkevésbé), és ha egyszer bekerül az ember, a tapasztaltabbak szerint onnantól már felpörögnek az események, de már most izgulok miatta.
Innentől a blog egy kicsit átalakul. Szeretném nyomon követni az eseményeket, és a lelkemnek is jót tesz, ha magam vagyok, mégis "beszélhetek", így reményeim szerint sűrűsödnek majd a bejegyzések.
Akkor induljunk :)
Nincs rá szebb szó, trehány voltam. A reményt persze nem adtuk fel, fel valahogy mégis csalódás volt minden hónap. Még ha tudtam is valahol hátul, az agyam legbelső zugában, hogy nem fog menni. És akkor még jobban elengedtem magam. Megérkezett egy meghívó a Gólyahírtől az első olyan összejövetelre, ahová már mi is elmehettünk, és ott láttuk, hogy a kezdeti 394-es helyett 385-ös a sorszámunk. Ez volt az egyetlen, amin látszott, hogy megmozdult. De tényleg az egyetlen. Ez reményt is adott, és elkönyveltem, hogy mi TÉNYLEG örökbefogadó szülők leszünk. Azt hiszem, innen indult az egész elengedés dolog.
Egyet még kipróbáltam. Sokat adok Szengi Gábor szavára, főleg a D viatminnal kapcsolatos kutatásai miatt, és mivel a közelben tartott egyszer egy előadást, elmentem meghallgatni (azóta a család D3 és K2 vitamint szed), tetszett, amit mesélt, hiteles volt, erőt adott. Persze az előadást nem kerestem, akkor már pár napja foglalkoztatott a paleo étrend gondolata, úgyhogy ezzel szerintem bevonzottam.
Jött tehát a bogár, nekem paleo kell. Belevágtam. Élveztem. Változatosan kajáltam, jobban éreztem magam, fogytam 3 kilót, szuper volt. A paleo egyetlen nem túl jó mellékhatása a székrekedés, de ezt meg lehet előzni sokkal kevesebb olajos mag fogyasztásával, csak én voltam béna. Egy hónapig csináltam, majd a férj megálljt parancsolt, szerintem félt ettől. Azt gondolta, hogy bajom lesz belőle, de lehet, hogy túl lelkes voltam, és attól tartott, hogy belehülyülök. Hallgattam rá, de a nagy mennyiségű D3 vitamint nem voltam hajlandó abbahagyni, és szerintem jól tettem.
Elmúlt az ősz, az ünnepek alatt 3 kilót zabáltam magamra, most nehéz vagyok és testes, ráadásul utálom a tükörképemet. Már megint azon gondolkodom, hogy kéne ez a paleo, de okosabban, mint a múltkor, viszont arra is kíváncsi voltam, mit mutatna egy terheléses vérteszt, ezért múlt csütörtökre bejelentkeztem egy laborba (Budaörs Egészségpont, szuper hely - ha már fizetek a vérvételért és a vizsgálatért, legalább legyen jó, és ez tényleg nagyon tetszett), most is undorító volt a lötyi, de én egy hős vagyok.
Nagyon izgultam az eredmény miatt, ráadásul csak másnapra ígérték, de a Centrumlab rendszerében már benne voltam, így az automata leletküldő már késő este kiküldte. És az eredmény: 0 percnél az inzulin 4,4, 60 percnél 18, 120 percnél 17. Nem tértem magamhoz. Azt hittem, elcserélték, vagy rosszul mérték, vagy más mértékegység, ezért miközben hangosan beszéltem egyedül, keresgéltem a tavalyi leletet, hogy össze tudjam nézni.
Nem tévedtek. A TSH ugyan most 2.72 a tavalyi 2,1-hez képest, de van remény. Az eredményt elküldtem távkonzultációra a MensMentisbe, és ma reggel jött az ítélet:
NINCS TÖBB METFORMIN, ÉS IRÁNY A LOMBIKPROGRAM!
Persze a Pajzs-Komplexet újra szednem kell, hogy a TSH 2 alá menjen, de utamra vagyok engedve, meggyógyultam, csak figyelni kell a kajára és a mozgásra (idén már legalább minden másnap megmozdultam, vagy elliptikus tréneren, vagy Péntek Enikőre), és kész.
Ez egy olyan csoda most, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem nagyon szoktak így kiugrani az IR-ből, ez elképesztő. Ráadásul minden nélkül. :)
Ez most új lehetőséget nyitott, ezért ma este már arról beszélgettünk, hogy hogyan tovább. Ha a Pajzs-Komplex hatni kezd, nincs IR, akkor elvileg jöhet a spontán baba is hamarosan, de nem várunk erre tovább.
Megszületett a döntés, holnap időpontot kérek egy meddőségi centrumba. Férj rám bízta a döntést, hogy válasszam ki a helyet. Az igazság az, hogy már nézelődtem korábban, de a rettenetes inzulin eredmények miatt persze szóba sem jöhetett, és amúgy is tartottunk a hormonkezelésektől, meg a kudarctól. De most megyünk, ez tuti.
Órák óta bújom a netet, és minél tovább kutatok, annál inkább erősödik bennem az elhatározás, hogy ebből Kaáli lesz. Egyrészt a BMC futószalag, gyűlölöm az ottani nőgyógyászokat, másrészt nem biztos, hogy végig akarom csinálni a kötelező 5 inszeminációt, a Kaáliban pedig van lehetőség ugrani ezt, már a netes infók alapján, így ez szimpatikusabb. Nem lesz könnyű, sem lelkileg, sem testileg, sem anyagilag (bár ez érdekel a legkevésbé), és ha egyszer bekerül az ember, a tapasztaltabbak szerint onnantól már felpörögnek az események, de már most izgulok miatta.
Innentől a blog egy kicsit átalakul. Szeretném nyomon követni az eseményeket, és a lelkemnek is jót tesz, ha magam vagyok, mégis "beszélhetek", így reményeim szerint sűrűsödnek majd a bejegyzések.
Akkor induljunk :)
2013. augusztus 29., csütörtök
Akkor most mi van?
Régen írtam már. Ezt azt jelenti, hogy jól éreztem magam a bőrömben, nem volt túl nagy lelki nyavalyám, amit ki kellett volna írnom magamból.
Elhagytam a gyógyszeremet a hajhullás miatt, majd mikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez lesz a megoldás, és híztam is mindjárt 3 kilót, inkább újra kezdtem. Közben úgy néz ki, hogy a vitaminoktól újra nőni kezdett a hajam. Ez jó.
Többször megbeszéltük férjjel, hogy igazából lehet, hogy ez egy nagy harc, bele is halunk néha, de ha jól megnézzük az ismerőseinket, legnagyobb részük élete baromira nem kellene. Mert nekünk jó. Jól élünk, hiszen imádjuk egymást, elérjük az apróbb, nagyobb céljainkat, fejlődünk, nincsenek kenyérgondjaink, vannak viszont barátaink, szuper a hobbink, szóval inkább mások akarják a mi életünket élni. Még akkor is, ha nincs benne baba. Már annyira elmentünk ebbe az irányba, hogy teljesen elengedtük a gyerekkérdést, mindössze annyit tettünk, hogy bejelentkeztünk egy alapítványhoz.
Aztán jött egy gondolat. Hogy azért mégis meg kéne nézetni egy dolgot, hogy van-e olyan baktérium a szervezetemben, ami hegesedést, korai vetélést okoz. Úgyis aktuális volt egy rákszűrés, úgyhogy bejelentkeztem a dokihoz, és a kapott időpontban meg is jelentem.
Most minden oké volt, a doki felkészült, elég időt szánt rám, átbeszéltünk mindent. A nagy baj az volt, hogy ultrahanggal is ellenőrzött minden apróságot, és mivel épp középidőben voltam, ott figyelt egy szép petesejt, kábé két napra a tüszőrepedéstől. Minden más tankönyvi, tehát minden alkalmas lett volna arra, hogy azt mondjuk, sikerült. A doki olyan lelkes volt, hogy mindjárt ki is nyomtatta nekem a képet, a kezembe adta, hogy ez itt a babánk egyik fele, tessék hazamenni, és tenni érte. És meglátom, jó lesz.
Na ezt nem kellett volna. Kézzel fogható, szemmel látható kapaszkodót adni a kezembe. Mert ettől én még azt mondtam, hogy nekem marha jó, és el is hittem. De ma reggel, amikor azt láttam, hogy megjött, azért mégis előtört belőlem a mérhetetlen csalódottság és szomorúság, ami már nagyon régen nem.
Nem akartam ezt. Olyan jól megvoltam a világomban, már annyira jól felépítettük magunknak, hogy jó legyen. Mindketten. Erre egy lelkes doki, akit egyébként imádok, és jót akart, azt érte el, hogy megint mindketten padlóra kerültünk.
Közben furdal a lelkiismeret, mert férj egész nap úton, én meg reggel azonnal elmondtam, hogy megint semmi, így ő ezzel a tudattal megy neki a napnak (persze, én is, de nem vezetek, nem tárgyalok). Várhattam volna estig. De hogyan?
Elhagytam a gyógyszeremet a hajhullás miatt, majd mikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez lesz a megoldás, és híztam is mindjárt 3 kilót, inkább újra kezdtem. Közben úgy néz ki, hogy a vitaminoktól újra nőni kezdett a hajam. Ez jó.
Többször megbeszéltük férjjel, hogy igazából lehet, hogy ez egy nagy harc, bele is halunk néha, de ha jól megnézzük az ismerőseinket, legnagyobb részük élete baromira nem kellene. Mert nekünk jó. Jól élünk, hiszen imádjuk egymást, elérjük az apróbb, nagyobb céljainkat, fejlődünk, nincsenek kenyérgondjaink, vannak viszont barátaink, szuper a hobbink, szóval inkább mások akarják a mi életünket élni. Még akkor is, ha nincs benne baba. Már annyira elmentünk ebbe az irányba, hogy teljesen elengedtük a gyerekkérdést, mindössze annyit tettünk, hogy bejelentkeztünk egy alapítványhoz.
Aztán jött egy gondolat. Hogy azért mégis meg kéne nézetni egy dolgot, hogy van-e olyan baktérium a szervezetemben, ami hegesedést, korai vetélést okoz. Úgyis aktuális volt egy rákszűrés, úgyhogy bejelentkeztem a dokihoz, és a kapott időpontban meg is jelentem.
Most minden oké volt, a doki felkészült, elég időt szánt rám, átbeszéltünk mindent. A nagy baj az volt, hogy ultrahanggal is ellenőrzött minden apróságot, és mivel épp középidőben voltam, ott figyelt egy szép petesejt, kábé két napra a tüszőrepedéstől. Minden más tankönyvi, tehát minden alkalmas lett volna arra, hogy azt mondjuk, sikerült. A doki olyan lelkes volt, hogy mindjárt ki is nyomtatta nekem a képet, a kezembe adta, hogy ez itt a babánk egyik fele, tessék hazamenni, és tenni érte. És meglátom, jó lesz.
Na ezt nem kellett volna. Kézzel fogható, szemmel látható kapaszkodót adni a kezembe. Mert ettől én még azt mondtam, hogy nekem marha jó, és el is hittem. De ma reggel, amikor azt láttam, hogy megjött, azért mégis előtört belőlem a mérhetetlen csalódottság és szomorúság, ami már nagyon régen nem.
Nem akartam ezt. Olyan jól megvoltam a világomban, már annyira jól felépítettük magunknak, hogy jó legyen. Mindketten. Erre egy lelkes doki, akit egyébként imádok, és jót akart, azt érte el, hogy megint mindketten padlóra kerültünk.
Közben furdal a lelkiismeret, mert férj egész nap úton, én meg reggel azonnal elmondtam, hogy megint semmi, így ő ezzel a tudattal megy neki a napnak (persze, én is, de nem vezetek, nem tárgyalok). Várhattam volna estig. De hogyan?
Sehogy sem jó. Nem akarok dolgozni, inkább visszamennék aludni,
álmomban úgyis a nagyjából hároméves lányommal pizzáztam valahol. Most azt
akarom álmodni tovább.
De közben nem tehetem meg, hogy befelé forduljak. Már csak azért
sem, mert ha férj végigcsinálja a napot, akkor nekem is muszáj.
Erős leszek. Mert jó életünk van.
2013. június 28., péntek
Hajhullás és metformin
Amikor tavaly év elején kiderült az IR, összesen két dologgal küzdöttem: a túlsúllyal és a meddőséggel. Aztán kaptam tanácsokat, diétás tippeket és metformint.
Örültem neki, végre megindult a fogyás, azonnal terhes lettem, elindult valami változás. Viszont egy idő után megjelentek a pattanások az állvonalban, és már jó ideje iszonyatos módon hullik a hajam. A fejtetőm olyan, mint amitől mindig rettegtem: átlátok a hajam között, és kilátszik a fejbőröm. A párnámon, a szőnyegen, a ruháimon, mindenhol borzasztó mennyiségű hajat hagytam, hajmosáskor pedig marékszámra szedtem ki. Eljutottam odáig, hogy úgy állok neki a hajmosásnak, hogy előtte átfésülöm a hajam, kihúzom a kihullott szálakat, zsepire gyűjtöm, majd megmosom a hajam, bebalzsamozom, öblítem, törölközőbe tekerem, és fésülködésnél kiszedem azt a marék hajat, ami még jön.
Iszonyú a látvány, sokszor legszívesebben sírva fakadnék.
Ma kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lehet a baj. Aztán szépen lassan összeállt a kép. Vendégünk van, ő is IR-es, de az ő orvosa nem hajlandó neki metet adni. Eredménye egyelőre csak annyi van, hogy fogyott 7 kilót, de még mindig nincs peteérése.
A következő kép, ami beugrott, hogy a tesóm mondta a minap, hogy elkezdett kihullani a haja. Ő márciusban kapott metet.
Aztán gondolkoztam tovább, és leesett, hogy nekem a met előtt dús hajam volt, és egy kicsit sem hullott. Nem voltak pattanásaim, semmi. Mondjuk peteérésem sem, de volt 19 kiló feleslegem. Annyira, hogy az utóbbi egy hónapban már nem csak a hosszú, hanem a teljesen rövid szálakat is elhagytam, és nem nagyon nőtt utána semmi. Egészen mostanáig. És ez a következő darabja a kirakósnak: 1-2 hete trehány módon elfelejtettem bevenni a déli tablettát, néha az estit is. Ma pedig azt láttam, hogy a homlokom felett a hajvonalban van új babahaj.
Na ez volt az utolsó dolog, ami a megoldás felé lökött.
Először persze megpróbáltam tájékozódni kicsit, ha már itt van az internet, mint mindentudó eszköz. Magyarul semmit nem találtam. Itt most épp azt az időszakot éljük, amikor az IR-re az erre specializálódott rendelők és orvosok metformint adnak, és a hármas, vagy most már a négyes kezelést erőltetik. Nincs ezzel semmi baj, de nincs hosszútávú eredmény. Legalábbis a hajhullásra nézve. Mert mindenki azt mondja, hogy ez a betegség következménye, majd javul, ha jobbak lesznek az értékeim.
Ezzel csak az a baj, hogy amikor kicsit javultak, akkor sem hullott kevésbé. Amikor meg visszatértem az Eucreasról a metre, még rosszabb lett. Tehát itt nincs semmi eredmény.
Hiába kerestem magyarul a neten, mégis valahogy előm került egy angol nyelvű oldal, rajta fórum ebben a témában. Elképesztő tapasztalatokat osztottak meg a lányok. A rengeteg hozzászólásból egyértelműen kiderült, hogy a met okozhat ilyen mértékű hajhullást. Sok vélemény volt a met ellen, kevés mellette. Engem meggyőzött. Persze csak mert én is tapasztaltam hasonlót.
Kicsit tovább kutattam a témában, ezúttal már angolul kerestem, mert itthon tényleg semmi eredmény nem volt. Több helyen találtam utalást arra, hogy a metformin drasztikus mértékben csökkenti a B12 vitamin és a folsav szintjét, ez is okozhat nagymértékű hajhullást.
Itt ugrott be még egy dolog: valamiért 1-2 hete újra elkezdtem szedni a Femibion 800 magzatvédő vitamint, ebben épp elég B12 és folsav is van, talán ez is segített.
Ezt a rengeteg dolgot egész este rágcsáltam, megbeszéltem a férjemmel, és arra jutottam, hogy a met tulajdonképpen nem rossz, de elég. Muszáj volt szednem ahhoz, hogy legyen végre normális peteérésem, rendes ciklusom, és normális legyen a súlyom. Ez most beállt, úgyhogy jöhet a külső. Rendbe szedem a hajam és a bőröm.
A napi 3x850 mg Merckformint lecsökkentem nap 1x850 mg-ra, plusz rendszeresen szedem a vitaminkomplexet. Emellett visszaveszek az egész történetből, és legközelebb akkor megyek kontrollra, ha elfogyott a már meglévő adag gyógyszerem a csökkentett adagokkal. Meglátjuk, hogy mit sikerül ebből kihozni. A diétát az elmúlt hetekben szinte képtelen voltam tartani, mindig csak dinnyét ennék, vagy valami szendvicset, amihez brutál mennyiségű paprika van (mindig utáltam a paprikát, most megőrülök érte). A mozgással megálltam a kánikulában, ráadásul most lebetegedtem, de ha nem lesz met, muszáj lesz rendesen mozogni.
És újra álomszép hajam lesz :)
Örültem neki, végre megindult a fogyás, azonnal terhes lettem, elindult valami változás. Viszont egy idő után megjelentek a pattanások az állvonalban, és már jó ideje iszonyatos módon hullik a hajam. A fejtetőm olyan, mint amitől mindig rettegtem: átlátok a hajam között, és kilátszik a fejbőröm. A párnámon, a szőnyegen, a ruháimon, mindenhol borzasztó mennyiségű hajat hagytam, hajmosáskor pedig marékszámra szedtem ki. Eljutottam odáig, hogy úgy állok neki a hajmosásnak, hogy előtte átfésülöm a hajam, kihúzom a kihullott szálakat, zsepire gyűjtöm, majd megmosom a hajam, bebalzsamozom, öblítem, törölközőbe tekerem, és fésülködésnél kiszedem azt a marék hajat, ami még jön.
Iszonyú a látvány, sokszor legszívesebben sírva fakadnék.
Ma kezdtem gondolkozni azon, hogy mi lehet a baj. Aztán szépen lassan összeállt a kép. Vendégünk van, ő is IR-es, de az ő orvosa nem hajlandó neki metet adni. Eredménye egyelőre csak annyi van, hogy fogyott 7 kilót, de még mindig nincs peteérése.
A következő kép, ami beugrott, hogy a tesóm mondta a minap, hogy elkezdett kihullani a haja. Ő márciusban kapott metet.
Aztán gondolkoztam tovább, és leesett, hogy nekem a met előtt dús hajam volt, és egy kicsit sem hullott. Nem voltak pattanásaim, semmi. Mondjuk peteérésem sem, de volt 19 kiló feleslegem. Annyira, hogy az utóbbi egy hónapban már nem csak a hosszú, hanem a teljesen rövid szálakat is elhagytam, és nem nagyon nőtt utána semmi. Egészen mostanáig. És ez a következő darabja a kirakósnak: 1-2 hete trehány módon elfelejtettem bevenni a déli tablettát, néha az estit is. Ma pedig azt láttam, hogy a homlokom felett a hajvonalban van új babahaj.
Na ez volt az utolsó dolog, ami a megoldás felé lökött.
Először persze megpróbáltam tájékozódni kicsit, ha már itt van az internet, mint mindentudó eszköz. Magyarul semmit nem találtam. Itt most épp azt az időszakot éljük, amikor az IR-re az erre specializálódott rendelők és orvosok metformint adnak, és a hármas, vagy most már a négyes kezelést erőltetik. Nincs ezzel semmi baj, de nincs hosszútávú eredmény. Legalábbis a hajhullásra nézve. Mert mindenki azt mondja, hogy ez a betegség következménye, majd javul, ha jobbak lesznek az értékeim.
Ezzel csak az a baj, hogy amikor kicsit javultak, akkor sem hullott kevésbé. Amikor meg visszatértem az Eucreasról a metre, még rosszabb lett. Tehát itt nincs semmi eredmény.
Hiába kerestem magyarul a neten, mégis valahogy előm került egy angol nyelvű oldal, rajta fórum ebben a témában. Elképesztő tapasztalatokat osztottak meg a lányok. A rengeteg hozzászólásból egyértelműen kiderült, hogy a met okozhat ilyen mértékű hajhullást. Sok vélemény volt a met ellen, kevés mellette. Engem meggyőzött. Persze csak mert én is tapasztaltam hasonlót.
Kicsit tovább kutattam a témában, ezúttal már angolul kerestem, mert itthon tényleg semmi eredmény nem volt. Több helyen találtam utalást arra, hogy a metformin drasztikus mértékben csökkenti a B12 vitamin és a folsav szintjét, ez is okozhat nagymértékű hajhullást.
Itt ugrott be még egy dolog: valamiért 1-2 hete újra elkezdtem szedni a Femibion 800 magzatvédő vitamint, ebben épp elég B12 és folsav is van, talán ez is segített.
Ezt a rengeteg dolgot egész este rágcsáltam, megbeszéltem a férjemmel, és arra jutottam, hogy a met tulajdonképpen nem rossz, de elég. Muszáj volt szednem ahhoz, hogy legyen végre normális peteérésem, rendes ciklusom, és normális legyen a súlyom. Ez most beállt, úgyhogy jöhet a külső. Rendbe szedem a hajam és a bőröm.
A napi 3x850 mg Merckformint lecsökkentem nap 1x850 mg-ra, plusz rendszeresen szedem a vitaminkomplexet. Emellett visszaveszek az egész történetből, és legközelebb akkor megyek kontrollra, ha elfogyott a már meglévő adag gyógyszerem a csökkentett adagokkal. Meglátjuk, hogy mit sikerül ebből kihozni. A diétát az elmúlt hetekben szinte képtelen voltam tartani, mindig csak dinnyét ennék, vagy valami szendvicset, amihez brutál mennyiségű paprika van (mindig utáltam a paprikát, most megőrülök érte). A mozgással megálltam a kánikulában, ráadásul most lebetegedtem, de ha nem lesz met, muszáj lesz rendesen mozogni.
És újra álomszép hajam lesz :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)