Leszokni a dohányzásról

Amióta az eszemet tudom, apu dohányos volt. Nagyjából 5 éves lehettem, alapot ástunk (persze, én is) egy melléképületnek, és úgy gondolta, mekkora nagy ötlet a számba dugni az égő barna szofit. Az volt. Annyira gusztustalan, büdös, fojtó volt, hogy akkor úgy nézett ki, eldőlt a dolog, nem fogok dohányozni.
Ezt tök sokáig tartottam, kb. 24 éves lehettem, amikor úgy gondoltam, hogy ha a munkahelyemen a haverjaim dohányoznak, és én meg amúgy is meghalok az idegtől, ki kell próbálnom, valamiért biztos marha jó lehet. Megnyugtat, ellazít vagy ilyesmi.
Meg is próbáltam, és egyetlen fuldokló köhögés nélkül el is szívtam, pedig előtte soha nem gyújtottam rá. Itt kezdődött a hülyeségem kálváriája. Először csak keveset szívtam, aztán szépen ez felment napi egy dobozra,  amikor olyan helyen dolgoztam, hogy hülyére untam magam. Amikor új munkám lett, szerencsére csökkent az adagom, de csak fél dobozra. Megpróbáltam leszokni, gondoltam az akaratom elég lesz, de ahogy elhatároztam, hogy másnaptól semmi bagó, már a gondolatától is rosszul voltam. Kimaradok a társasági dolgokból, a bagózós beszélgetésekből, mindenből.
Egészen tavalyig ment ez a történet, amikor valahol rábukkantam egy könyvre. Ez Allen Carr műve volt, a Rövid úton leszokni a dohányzásról. Akkor valamiért rögtön jött a bogár, meg is rendeltem, el is olvastam, és már olvasás közben alig vártam, hogy a könyv végére érjek, mert az volt az utasítás, hogy az utolsó szál cigarettát akkor szívjam el, ha végeztem az olvasással. Mire a könyv végére értem, már undorodtam a cigitől, és úgy szívtam el az utolsót, hogy rosszul voltam tőle. Ez megtette a hatását (el sem hittem, hogy ilyen létezik), és hónapokig nem szívtam. Fogalmam sincs, miért gyújtottam rá újra, az tuti, hogy szar volt, büdös, és saját magam előtt is ciki. Mégis elszívtam, és ott elvéreztem. Szépen lassan újra visszaálltam.
Közben a barátnőmnek odaadtam a könyvet, mert ő is érlelte magában ezt a dolgot. Hónapokig halogatta az olvasást, elkezdte, aztán abbahagyta, majd tavaly július 31-én azt mondta, hogy én mától nem, elolvastam a könyvet. Elképesztően büszke voltam rá, közben szégyelltem magam, úgyhogy azt mondtam, hogy én ma már rágyújtottam, úgyhogy holnaptól vele tartok.
Ez így is lett, és olvasás nélkül is hihetetlenül könnyen ment.
Egészen addig, amíg ötödjére is el nem vesztettünk egy babát. Ez úgy februárban lehetett. Akkor rágyújtottam, persze megint szégyenkezve, szinte titokban, és baromi rossz volt, mégis szinte kényszerítettem magam, mert vártam tőle egyfajta megnyugvást, lazulást, bármit, csak jobb legyen.
Az eredmény az lett, hogy egy ideig csak munka után, itthon, kávéhoz szívtam, aztán este a pohár borhoz, aztán reggel a kávéhoz, és kb. 1 hónapja már napközben is. Újra bagóztam a munkahelyemen, miközben iszonyatosan szégyelltem magam a többiek előtt, pláne mert a főnököm karácsonykor még meg is dicsért a kitartásomért. Borzasztó rosszul éreztem magam tőle, mégis szívtam. Mondanom sem kell, hogy a barátnőmnek alig mertem bevallani, aki persze felmentett a helyzet miatt, de szerintem közben mélyen elítélt, vagy sajnált, vagy nem is tudom. Ő persze azóta is kitart, csodálom érte, büszke vagyok rá és irigy.
Pár napja olvastam a blogjában erről egy bejegyzést, pontosabban egy sorozatot, és újra elszégyelltem magam.
Nem elég, hogy alig mozdulok meg, hogy időnként bűnözök a diétámban, hogy nem teszek meg mindent az egészségemért, még a dohányzással is rombolom a saját szervezetemet. Jött a bogár, eldöntöttem, hogy újra olvasom a könyvet, és megszabadulok ettől a rohadék szokástól, végérvényesen.
Megkértem a barátnőmet, hogy hozza el nekem a könyvet, de nem bírtam kivárni, inkább letöltöttem, és amint volt szabadidőm, olvastam, közben alig vártam, hogy a végére érjek.
Ma úgy értem haza, hogy hiába járok csak a könyv felénél, nem csinálom tovább, ma befejezem a könyvet, elszívom az utolsó cigimet, és végeztem. A ház romokban, a mosogató dugig van mosatlannal, a mosógépben a ruhák arra várnak, hogy kiteregessek, de én nekifeküdtem a könyvnek, és rendületlenül olvastam. Pontosan tízkor végeztem, kimentem a szokásos esti kutyázásra, közben meggyújtottam az utolsó cigimet (a dobozban is ez volt az utolsó), és az olvasottakra gondoltam, közben pedig öklendeztem a bagótól.
Erre vártam, kellett ez az élmény. Megszabadulok a mocsoktól, többé nem leszek büdös, mint egy hamutál, nem érzem dohányzás közben, hogy fogyjon már el végre, mert közben már mást csinálnék, nem kell minden hülye feladat előtt mindenképpen rágyújtanom, egészségesebb leszek, fittebb, és szabad.
Minden dohányosnak szívből ajánlom a könyvet, aki meg akar szabadulni a függőségtől. Kicsit agymosós a szövege, de pont ez kell ahhoz, hogy észhez térjünk. Megéri.

Kép innen,  érdemes megvenni a könyvet és a polcon tartani, de itt is elolvashatod.

A Tükör Törvényei

Ezt ma a PCOS csoportban említette az egyik sorstárs lány. Arról beszélgettünk, hogy mennyien vannak, akiknek fogalmuk sincs a betegségünkről, mégis sokkal okosabbak, meg ők majd megmondják a tutit, meg mi aztán tuti hülyék vagyunk, erre hozta fel ezt, úgyhogy kíváncsi lettem.

És most emésztgetem:

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", mindent, amit a másikban megváltoztatnék, bírálok, minden, amit véleményezek, az bennem van, önmagamban. Minden, amit én kritizálok a másikban, minden, ami ellen harcolok, az bennem van.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni bennem, rajtam, és ez engem sért, bánt, az nincs feldolgozva, nincs megoldva bennem.

3. Minden, amit mások kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de mindez engem nem bánt, nem érint, akkor ez az ő problémájuk, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.

4. Mindent, amit én a másikban szeretek, magamban szeretem, mindez magamban van meg, mert felismerem magam a másik személyében, és ebben egylényegűségünk mutatkozik meg.   

Elkezdtem :)

Tudtam, hogy menni kell, úgyhogy csak valami megfelelő pillanatra vártam. De a megfelelő pillanat tegnap volt. Vagyis tavaly, valamikor márciusban. Az előbb átgondoltam, hogy hol ment el ez az egész mozgás dolog, és rájöttem. Pontosan egy éve és 3 napja történt, hogy elveszítettük a babát, akit úgy vártunk. Emlékszem, hogy amikor a kezembe kaptam a zárójelentést a műtét után, rajta volt, hogy 7 hetes, szívhang nincs. És ezt már akkor sem hittem el. Viszont azóta gondolkodom, hogy csak valami vízió, hogy műtét után, még a műtőben felébresztettek, és megmutatták az eltávolított petevezetéket, vagy tényleg így volt.
Élénken él a kép, hogy fekszem az asztalon, még kómásan, a doki odajön, hoz egy zöld lepedőt, és megmutat rajta valamit, ami kicsi és lilás színben játszik. Még mondott is valami olyasmit, hogy összenövések voltak rajta, ezért teljesen ki kellett venni. Akárhányszor eszembe jut, egyre inkább hiszem, hogy megtörtént.
Utána elmaradtak teljesen az edzések.

A férjem szerint mindennek megvan a maga oka, hogy mi miért és mikor történik. Ha igaza van, akkor talán ez az egy év volt valami haladékféle, vagy felkészülés, vagy nem tudom, micsoda.
Múlt héten lapozgattam egy Avon katalógust, volt benne egy karra csatolható telefontartó. A futáshoz pont egy ilyen kell, nem? Szuper alkalmazást lehet letölteni rá, és zenét is lehet hallgatni közben. Ma megérkezett, tehát a mai a jó nap arra, hogy újra elkezdjem a futást. Nem akartam megint ész nélkül nekilátni, úgyhogy megkerestem azt a programot, amivel a barátnőm tanult futni, ez az Első 5 kilométerem.

Szombatig egyedül vagyok, a férjem Németországban van, így most lehet egyedül gondolkodni, rákészülni, kipróbálni magam, nem érzem úgy, hogy most neki bizonyítok. Munka után hazajöttem, és inkább nem is tököltem sokat, inkább futócuccot húztam, felszerelkeztem a szép új mobiltartómmal (persze nagy rám, át kell egy kicsit alakítani), belőttem a telefont, és nekivágtam. Kis bemelegítés, és hajrá.
Nem volt sok, mert 8 x 1 perc futás, 1 perc séta, de nekem ez volt a világ, mert MEGCSINÁLTAM!!!!!!! :)

Megcsinálom, és ilyen testem lesz :)  Kép innen

Nem leszek hülye, holnap pihenőnapot tartok, és pénteken nekimegyek a következő szintnek :)

Ugye ügyes vagyok?

Futni kéne

A doki már az első találkozásnál elmondta, sőt le is írta, hogy heti 3-4 alkalommal 30-40 percnyi kardió jellegű mozgásra van szükség ahhoz, hogy javuljon az IR. Lelkes voltam. Tényleg. Beszereztem futócipőt, nadrágot, technikai pólót, pulzusmérőt, és el is indultam, minden másnap. Jól éreztem magam tőle, bár a totál tudatlanul, ész nélkül kezdtem bele az egészbe. Nem tudtam, hogy kell megtanulni futni, így aztán minden alkalommal majd' a tüdőm köptem ki. Pár héttel később jött a méhen kívüli terhesség, így a mozgás el is maradt.
Hónapokig lusta dög voltam, a fogyás is alig ment, augusztusban alig 6-7 kilónál tartottam, pedig nem ez volt a cél. Persze nem is csak a fogyás a cél, de ez elég jó mérce lehet. Később a sógornőmnél felfedeztem, hogy az elliptikus tréner csak fogasként funkcionál, így elkértük, hogy kipróbáljam. Jött az újabb lendület, minden nap, minden másnap megvolt a fél óra edzés, ismét jó volt a lendület, tetszett is. Aztán egyszer csak az is elmaradt, most nálunk is csak porfogó a gép.
Tagja vagyok egy PCOS csoportnak a facebook-on, és ahogy olvasom a lányokat, minden egyes nap elszégyellem magam, amiért nem tudok megmozdulni. Alakformálásnak párszor megcsináltam a callanetics edzést, az eredménye szinte azonnal látszott, mégis elmaradt ez is.

Egyszerűen nem tudom, hogy tudnám magam rávenni a rendszeres mozgásra, és fogalmam sincs, hogy mások hogy csinálják, hogy annyira kitartóak. A barátnőm elképesztő, tökéletes példakép, az iszonyat mennyiségű munka mellett mindig talál időt a mozgásra, van célja, és ahogy ismerem, el is éri. Olvasom a blogját, és már neki sem merem bevallani, hogy lusta vagyok, elvesztem a célt, és nem tudom megcsinálni.

A hétvégén parti volt nálunk, össze-vissza ettem mindenfélét, meg is lett az eredménye: iszonyatos vízvisszatartás, plusz két kiló a mérleg szerint, ma kezd helyre állni a dolog, hogy újra betartom a diétát. Egyszerűen kell valami változás. Itt a jó idő, muszáj menni.

Újabb eszközt próbálok bevetni, rendeltem karra csatolható mobiltartót, hogy tudjak zenét hallgatni, hátha az segít. Szerdán megkapom, így már most meg kell ígérnem magamnak, hogy szerda este újra elkezdek futni. Lehet, hogy nagy része séta lesz, de akkor is megcsinálom. Mert muszáj. Magam miatt, és a férjem miatt, hogy végre családunk lehessen.

A diéta

Az IR diéta nem egy nagy ördöngösség, ráadásul amióta eszerint eszem, sokkal jobban is érzem magam. Tavaly ilyenkor már nagyjából egy hónapja diétáztam, sőt, mire eljutottam a Mens Mentisbe, már két hete szigorúan tartottam, és egyáltalán nem esett nehezemre. A bevásárlás tovább tartott, mindent elolvastam, mindent kiszámoltam, itthon mérleggel főztem, de még a szendvicsemet is grammra kimértem a reggelihez.
Egy idő után ez szokássá válik, jobb lesz a szemmérték, és alig lesz szükség a mérlegre, maximum az új sütik kipróbálásához. Egyébként az a legjobb, ha olyan oldalakat találok, ahol előttem már valaki kipróbálta, lefőzte, kiszámolta, és közzétette. Ezúton is üzenem, hogy örök hálám mindegyik bloggernek! :)

Ami viszont sokkal nehezebb dió, összehozni a gluténmentes diétát az inzulinossal. A gluténmentes lisztek egytől egyig főként keményítőből állnak, nehéz velük dolgozni, a belőle itthon sütött kenyér enyhén szólva is pocsék, feladtam... Budaörsön van egy nagyon jó bolt ételallergiásoknak , ahol finomak a kenyerek, mindent lehet kapni, de ez még mindig nem oldotta meg a problémámat. A napokban viszont véletlen ráakadtam Bíró Katica blogjára, a Laktózmentes Fakanálra, ahol isteni kaják szuper receptjei vannak, mostantól ez lesz a gasztroblogok netovábbja - legalábbis nekem :)

78 kilóról indultam, most 59 vagyok. Ha csak a külsőm lenne a tét, és hogy megtartsam a mostani súlyomat, nem kéne ilyen szigorúnak lennem magamhoz, de így, hogy ennél sokkal többről van szó, meg kell húznom a gatyaszíjat még jobban, mert egy picit azért lazítottam. Ha kilókról beszélünk, 55 a cél. Ehhez viszont bőven kevés, ha tartom a diétát, ennél sokkal, sokkal, sokkal többet kell tennem... És ha csak rágondolok is elfáradok.

Kép innen

Kezdjük!

Eddig tartott a visszatekintés persze csak röviden, innen jönnek a mindennapok harcai, az apró örömök, a tervek, a teljesítések, eredmények, a lelkem, a hangulatom, és minden, amit le kell írnom, mert csak.

Egy biztos, hogy nagy lendületet adott Rhonda Byrne A Titok című könyve, ezt mindenkinek ajánlom olvasásra, egész más életszemléletet ad, mint azelőtt volt. Azóta nincs lehetetlen :)

Kép innen

Örökbefogadó szülők leszünk

Tavaly jutott először eszembe, hogy ha más nem, ez is egy megoldás. A lombik nálunk nem játszik, mert nem a teherbeeséssel van baj, hanem a megtartással. Sokat beszélgettünk róla, és abban maradtunk, hogy ha idén januárig nem történik semmi, jelentkezünk örökbefogadó szülőnek.

Nem jött a várt baba, pontosabban jött, de ment is, így február 5-én bekerültünk a TEGYESZ rendszerébe, várólistára. Túl vagyunk a tortúra nagy részén, erre egy hét is kevés lenne, mire elmesélném, úgyhogy annyi biztos, hogy már csak az alkalmassági határozatra várunk :)

Ha nem lehet vér szerinti babánk, akkor egy örökbefogadottat fogunk sajátként szeretni. Nem volt könnyű döntés, de ami biztos, hogy a várakozás eredményes, hiszen így látjuk az út végét, még ha hosszú is, viszont azt nem tudjuk, hogy lehet-e vér szerinti gyerekünk.

Tényleg nehéz, nagy teher ez, és a környezetünkben sokan nem értik, még olyanok sem, akinek a szűk családjában volt örökbefogadás, de ezt nem lehet elmagyarázni, ezt érezni kell.

A felkészítő tanfolyam végére mi úgy éreztük, hogy nem lesz szükség rá, és biztos lesz vér szerinti gyerekünk, de ettől még ezt a lehetőséget megtartjuk magunknak. És ami sokkal szörnyűbb, hogy vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő párok, mint mi, ezért hálásnak kell lennünk, amiért nekünk igazából nem is olyan rossz.

Ettől még folytatjuk a harcot, nem adjuk fel a reményt, hogy kismama-kispapa leszünk, szülni megyünk, és babázunk :)

Visszatekintés #3 - sorozatos vetélések

Októberben lett először ismét pozitív a tesztem, bár csak halvány, mert korán néztem. Addig túl voltam a második IR kontrollon, romlottak az értékeim, nagyobb adag gyógyszert kaptam (3x750 mg Meforal, majd Merckformin). Óvatosan mertünk örülni, és nagyon jól tettük, mert a 32. napon ismét vége szakadt, korai vetélés. Következménye nem volt, nem kellett beavatkozni.
Addig sem voltunk túl jó lelkiállapotban, de ez újra a mélybe lökött mindkettőnket. Nem beszélve arról, hogy ez még négyszer megismétlődött, szoros egymásutánban.
Kerestem az okokat, konzultáltam a dokival (nem volt jó passzban, úgy beszélt, mintha akkor látott volna először, és csak türelemre intett - akkoriban abból volt a legkevesebb), semmi nem történt.
Az utolsó alkalommal rákszűrésre mentem volna, reggel teszteltem, pozitívat. Az volt a műtét után az ötödik terhesség. Telefon, akkor már a doki gondolkodott, és azonnal Utrogestant adott, de hiába. Ismét korai vetélés.

Nem sokkal utána egy barátnőm kérdezgetett a gluténmentes diétáról, mert azt hitte, azon vagyok. Ezen felbuzdulva körülnéztem a témában, és megdöbbenve láttam, hogy a gluténérzékenység okozhatja a sorozatos vetélést - és erről megint senki nem szólt. Azonnal, orvosi kontroll nélkül elkezdtem. Érdekes módon a tüszőrepedés a 7-9. nap helyett ismét átkerült a 16-dikra, azóta nem puffadok, sokkal jobban érzem magam. Mivel ez a hónap üres volt (nem volt terhesség, miattunk), nem derült ki, hogy működik-e, viszont biztos vagyok benne, hogy a szervezetem örül a pihenőnek.

Megint teljesen véletlen találtam rá egy érdekességre, miszerint a Leiden-mutáció is okozhat sorozatos vetélést - persze erről sem szóltak. Ennek kiderítésére van egy egyszerű teszt, a szájnyálkahártyából kell mintát venni, megnézik, és küldik az eredményt. A tesztet mér megrendeltem, már csak a mintát kell beküldenem, hogy megtudjam, örököltem-e.

Most már higgadtan tudok erről írni, de nagyon fel voltunk háborodva, és elkeserített bennünket, hogy ennyire nem tájékoztattak a lehetőségekről, okokról. De most hiába kesergünk, ennek valószínűleg így kellett lennie, ezért tartunk itt. Előre nézünk, és megyünk tovább, mert ez egy maraton, az már biztos.

Visszatekintés #2 - elvesztettük az első babánkat

A pozitív tesztre nagy volt az öröm, úsztunk a boldogságban, csak azért, hogy a babánk tudja, hogy várjuk, megvettem neki az első kisnadrágot, és betettem a már rég neki szánt, kiürített szekrénybe.
A boldogság egy hétig tartott, mert vérezgetni kezdtem. Addigra a családjaink már tudták, hogy babánk lesz, nem bírtuk magunkban tartani. Ijedtemben elmentem a János kórház szakrendelésére, hogy nézzék meg mi van. A doki elképesztően bunkó és arrogáns volt, nem látott semmit, és a képembe vágta, hogy ennyi idősen mit akarok, meg ez egyébként is fenyegető vetélés. Sírva mentem haza, és még aznap felhívtam az másik orvost, aki a családban már volt másnak szülészorvosa.
Kedves volt, megnyugtatott, berendelt másnapra. Ő sem látott semmit, de aggódott a vérzés miatt, vérvételre küldött. A leletből egyértelműen igazolódott a terhesség, ez egy szerdai nap volt. Szombatra rendelt vissza, egyből reggel vérvétel, aztán UH. Ott beigazolódott, amitől rettegtünk, méhen kívüli terhesség, a bal petevezetékben. Már haza sem mehettem.

Teljes összeomlás, kértünk egyágyas szobát, nem bírtam volna ki pocakosok között. Április 21-én fél egy körül  megszakították az első, nagyon várt terhességemet, és ezzel együtt kivették a petevezetékemet is, ami tele volt összenövésekkel. A zárójelentés szerint nem volt szívhang, de ezt a hetedik héten valahogy nem tudtam elhinni.

Két hetet töltöttem otthon, a történtek az egész családot mélyen megrázták, de próbáltak biztatni bennünket. Mindketten összetörtünk, sírtunk együtt, külön, senkinek nem kívánom azt az időszakot. Próbáltuk úgy felfogni, ahogy a doki kérte, hogy az életemet mentették meg. Nem volt egyszerű.

A műtét után 3 hónap pihenőt írtak elő, addig nem szabadott teherbe esni, hogy ne legyen belőle vetélés. Figyeltünk is erre, októberig mégsem történt semmi.

Visszatekintés #1 - az első hónapok

2011. júliustól vágtunk bele a babaprojektbe. Akkor már egy éve nem szedtem a fogamzásgátlót, úgy gondoltam, annyi idő elég lesz, hogy a szervezetem megszabaduljon a bevitt vacakoktól. Már nagyon vágytam arra, hogy teljes család legyünk, és minden gólyahír megviselt, főleg miután eltelt néhány sikertelen hónap. Minden hónap végén kiborultam, nem értettem, így egy idő után orvost kellett keresnem. Legyen közel, ne kelljen heteket várnom egy időpontra, valaki ismerje, ezek voltak a fontos dolgok. A feltételeknek megfelelt egy doki a közeli kisvárosban. Bejelentkeztem, beszéltem vele, kedves volt, első körben elküldte a férjemet egy spermavizsgálatra (minden tökéletes), majd kiírta a régi protokoll szerint a Clostilbegyt-et. Ha visszamehetnék az időben, ezt soha többé nem szedném be. Peteérésem nem volt, ettől reméltük. Az eredmény viszont minden Closti kúra alatt totális kiborulás, sírógörcs, feszültség, és nulla eredmény. A harmadik adagot a férjem már nem engedte beszedni.

Gyanús volt, hogy valami nem stimmel. Peteérés továbbra sem volt, a ciklusom minden volt, csak normális nem, én pedig egyre csúsztam lejjebb.

Egy facebook csoportban valaki mesélt, hogy egy év alatt 40 kilót fogyott. Én is kövér voltam, a 163 centimhez 78 kiló, ez rengeteg. Rákérdeztem hogyan csinálta, hogy megpróbálhassam, ez volt a válasz: "Legyen inzulinrezisztenciád, és kezdjék el kezelni."  Persze nem kívánta, de szöget ütött a fejembe, kutatni kezdtem a témában. Minden összevágott. A minden küzdelem elleni hízás, az éhségrohamok, a rendszertelen ciklus, a gonosz szőrszálak, a pattanások, a meddőség. Mivel a doki semmit nem említett, a saját szakállamra (és pénztárcámból) elmentem laborba egy terheléses inzulin- és vércukorvizsgálatra. Mire megkaptam az eredményt, már tisztában voltam azzal, hogy mit kéne látnom, és tisztán látszott, hogy baj van. Megmutattam a nőgyógyásznak, nem értette, soha nem is hallott róla, annyit mondott, hogy megkérdezi a kórházban, aztán felhív. Ő azóta is hív, én pedig akkor voltam nála utoljára...
Elvittem a háziorvosnak is, aki ránézett, és közölte, hogy azzal minden rendben. Ekkor februárt írtunk, én pedig felhívtam a körzeti endokrinológiát időpontért. Júliusra kaptam, ezért mindjárt a Mens Mentis volt a következő lépés. Időpont volt két héten belül nagyjából, Breyer Helga doktornőhöz (akinek imába foglaltam a nevét). Fura lehet, de azért szorítottam, hogy IR-em legyen, mert azzal már lehet kezdeni valamit.

Igazam lett. A diagnózis kifejezett IR. Azonnal hármas kezelés, 3x500 mg Meforal, mozgás, 160 g ch diéta. Akkor már két hete diétáztam, két kilótól szabadultam meg, így a diétás tanácsadásra nem volt szükség.
Volt még pár hormonvizsgálat, megkaptam az útravalómat, és mehettem.

Eltelt pár hét, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy késik. A 34. napon teszteltem, pozitívat. El sem hittük, hogy sikerült, babánk lesz!

No és innen indult a kálvária legnehezebb része.