A pozitív tesztre nagy volt az öröm, úsztunk a boldogságban, csak azért, hogy a babánk tudja, hogy várjuk, megvettem neki az első kisnadrágot, és betettem a már rég neki szánt, kiürített szekrénybe.
A boldogság egy hétig tartott, mert vérezgetni kezdtem. Addigra a családjaink már tudták, hogy babánk lesz, nem bírtuk magunkban tartani. Ijedtemben elmentem a János kórház szakrendelésére, hogy nézzék meg mi van. A doki elképesztően bunkó és arrogáns volt, nem látott semmit, és a képembe vágta, hogy ennyi idősen mit akarok, meg ez egyébként is fenyegető vetélés. Sírva mentem haza, és még aznap felhívtam az másik orvost, aki a családban már volt másnak szülészorvosa.
Kedves volt, megnyugtatott, berendelt másnapra. Ő sem látott semmit, de aggódott a vérzés miatt, vérvételre küldött. A leletből egyértelműen igazolódott a terhesség, ez egy szerdai nap volt. Szombatra rendelt vissza, egyből reggel vérvétel, aztán UH. Ott beigazolódott, amitől rettegtünk, méhen kívüli terhesség, a bal petevezetékben. Már haza sem mehettem.
Teljes összeomlás, kértünk egyágyas szobát, nem bírtam volna ki pocakosok között. Április 21-én fél egy körül megszakították az első, nagyon várt terhességemet, és ezzel együtt kivették a petevezetékemet is, ami tele volt összenövésekkel. A zárójelentés szerint nem volt szívhang, de ezt a hetedik héten valahogy nem tudtam elhinni.
Két hetet töltöttem otthon, a történtek az egész családot mélyen megrázták, de próbáltak biztatni bennünket. Mindketten összetörtünk, sírtunk együtt, külön, senkinek nem kívánom azt az időszakot. Próbáltuk úgy felfogni, ahogy a doki kérte, hogy az életemet mentették meg. Nem volt egyszerű.
A műtét után 3 hónap pihenőt írtak elő, addig nem szabadott teherbe esni, hogy ne legyen belőle vetélés. Figyeltünk is erre, októberig mégsem történt semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése